Minden nap ugyanazon az útvonalon járunk munkába. Elsuhanunk a megszokott házak mellett, anélkül, hogy észrevennénk őket. Aztán ha egy hideg tél végi reggelen pár percre megáll a villamos két megálló között, az ember nézni kezdi a házakat, amelyeket most még a körúti fák koronája sem takar. És történeteket talál. Pontosan szemben a Vígszínházzal például két olyan ház ácsorog egymás mellett több mint 120 éve, amelyek olyanok, mintha ikrek lennének. Építtetőjük egy svájci molnárlegény, aki bármihez nyúlt, sikerrel járt.
A Vígszínházzal éppen szemben áll két ház a Honvéd és a Szemere utca között, amelyek homlokzata nagyon hasonlít egymásra. Ha valaki utánajár, rövid nyomozás után ki is derül, hogy a gyanú nem alaptalan, a két háznak ugyanaz a tervezője és ugyanaz az építtető is. A Szent István körút 13. és 15. szám alatt álló épületek története az 1850-es évekig nyúlik vissza, amikor még nem létezett Budapest és a Duna pesti oldalán a leendő körút ma jól ismert bérházai, de még a Vígszínház sem álltak.
Volt egyszer egy svájci molnárlegény…
Volt egyszer egy svájci molnárlegény, aki odahagyva Helvéciát tanoncként előbb Prágában, majd Reichenbergben űzte mesterségét és gyűjtötte tapasztalatait, mielőtt 1850 környékén Pestre érkezett. Haggenmacher Henriket töretlen szorgalma, pontos munkája, hozzáértése, némi üzleti éleslátással és a német nyelvvel megspékelve magasra röpítette.
Pekár Zsuzsa Haggenmacherek Magyarországon című munkájából kiderül, hogy Henrik előbb egyszerű molnárként talált alkalmazást, néhány évvel később pedig már főmolnárként tevékenykedett. A biztos megélhetés megteremtése után egy időre hazament, hogy otthonról hozzon feleséget magának és nőül vette a winterthuri Liechti Mária-Magdolnát, aki házasságuk alatt 6 fiúnak és 4 leánynak adott életet.
Saját malmára hajtja a gőzt
Neje hozománya volt az a 200 frank, amelyből Henrik Pestre visszatérve kibérelte az Ördögmalmot. Ma nehéz malmokat képzelni a Szent István körút környékére, de kétségtelenül ott voltak. Haggenmacher éppen ezért folyton azon spekulált, hogyan tudná a malom termelékenységét növelni, lepipálva a versenytársakat. Nem hiába törte a fejét, három évvel később vett egy rozzant gőzhajót, amelynek gőzgépével gőzmalommá alakította bérleményét. Így egyszerre 5 kővel tudott őrölni. 1861-ben már saját gőzmalmot építtetett, ismét csak Pesten, ha már olyan okosan felismerte, hogy az innováció és a beruházás nem csak Budán térül meg. A termelés növelését segítette malmászati találmánya is, melynek pontos leírását szigorúan őrizte. Négy évvel később megvett egy 1928 négyszögöles telket a mai Szent István körút, Honvéd, Balaton, Szemere utcák által határolt területen. Ismerős a helyszín? Igen, itt áll ma az a két ház, amelyek úgy hasonlítanak egymásra. De akkor még nem házat épített, hanem malmot.
Sörivással a filoxéra ellen
Mondhatjuk, hogy alaposan meggazdagodott. A hatvanas évek vége felé figyelme a sörfőzés, majd az ingatlanvásárlás felé fordult. Az 1882-es filoxéravész igen komoly csapást mért a hazai borászatra, a kipusztuló szőlőtövek ugyanis nem vették el az emberek kedvét az italozástól, ami jó hír volt a sörpiac felé kacsintgató élelmeseknek, így Haggenmacher Henriknek is. Alapítótag lett az Első Magyar Részvényserfőzde Rt-ben, később megvett egy budafoki sörgyárat is és egyik fiát is ilyen irányban taníttatta. Azért a malmoktól sem távolodott el, lisztboltot nyitott az Akácfa utcában és alapítóként vett részt a Pesti Molnárok és Sütők Gőzmalmi Részvénytársaságában. Számos ingatlan tulajdonjogát is megszerezte az akkor épülő Sugár, későbbi Andrássy úton és hiába égett le egyik malma, nemhogy újjáépítette, még másikat is vásárolt mellé. Nem tudott melléfogni. A siker receptje sok apró összetevő elegye volt, ezek közül az egyik hozzávaló a széles spektrumú export és a több lábon állás volt.
A 23 évesen Pestre érkező molnárlegény ötven éves korára svájci konzullá vált, de továbbra is az élen maradt a munkában, a versenytársak között is. Egyik versenytársa éppen saját öccse, Károly volt, aki a winterthuri hegyeket hátrahagyva szintén Pesten telepedett le. A század vége felé a malomipar hanyatlásával Henrik egyre inkább ingatlanba fektetett. 1910-ben már 16 értékes házat birtokolt a főváros legjobb részein, egyike volt a főváros legfőbb adófizetőinek.
Szemben a Vígszínházzal
A századforduló környékén a Közmunkatanács és a főváros vezetése Budapest vonzó arculatának kialakítása miatt szorgalmazta az ipari épületek száműzését az új házakkal benépesülő körútról. A Honvéd és Szemere utca közötti telken álló malmot tehát le kellett bontani, de Haggenmacher nem hagyta sokáig üresen a helyet. Megbízta az utcában már referenciával rendelkező és szintén a Lipót körúton lakó kassai születésű Gaál Bertalan műépítészt, hogy a hatalmas telken emeljen reprezentatív bérházat. A telek nagyon jó helyen volt, éppen a frissen felépült Vígszínházzal szemben. A bécsi műegyetemen végzett megbízható Gaál, akinek legismertebb munkája a mai Madách színház helyén álló egykori Royal Orpheum épülete volt, határidőre szállította a terveket, amelyeken a terület nagysága miatt nem egy, hanem két bérház rajzai szerepeltek. A házakat szellős franciaudvar kötötte össze és összetartozásukat homlokzatuk erőteljes hasonlósága emelte ki. Az utcafront kapuzat fölötti részén a legfelső emelt fölött mindkét házon hatalmas domborművekkel utalt a megrendelő személyére. Az aratási jelenetet ábrázoló reliefek közül csak a 13-as szám fölötti maradt meg, a másik épületet a háború annyira megtépázta, hogy csaknem minden díszét, köztük a domborművet is elveszítette. Egy korábbi felújítás során a 15-ös számú ház tetőtere az egykori dombormű mögött lakótérré vált, így a relief helyett hatalmas ablakok néznek a körútra. A legutóbbi felújítás megrendelői törekedtek a házak közötti összhang visszaállítására, ezért a domborműnek helyet adó homlokzati felületen kívül szinte mindenhol visszaállították az eredeti díszítéseket.
Tánc, büfé, reggelig!
A 13-as számú ház hatszobás elegáns, tágas lakásaiban a kor vezető tisztségviselői éltek. A földszinten elhelyezkedő kereskedelmi és vendéglátóipari egységek az idők során hol gyorsan, hol lassabban váltották egymást. József Attila egyik Vágó Mártának írt levelében említi például Szent István körút 13-ban működő Stück éttermet, ahová a nő szülei ebédjegyeket vásároltak a „szegény fiú” költőnek.
A Stück után évtizedekig az elismert étlapján nemzetközi ízeket kínáló Berlin étterem fogadta a vendégeket a 13. számú ház földszintjén, a pincerészben spin-offként működő Csikós csárdával, amely a magyaros ételekkel egészítette ki a palettát. Aztán a kilencvenes években itt működött az amerikai éjszakai mulató franchise hazai kirendeltsége, a Henry J. Bean’s Bar, amely amerikai hangulatú tereivel egy évtizeden keresztül az étel és italkínálat mellett blues, alternatív és rockegyüttesek koncertjeivel csalogatta be a közönséget.
Óvóhely a föld alatt
A Lechner Tudásközpont tervtárában található építés-műszaki dokumentumok tanúsága szerint a Berlin étterem helyét átvevő a Henry J. Bean’s Bar kialakításának munkálatai 1998-1999-ben zajlottak. A megrendelő, a generálkivitelező és az alvállalkozók közötti írásbeli szócsaták mellett a dokumentumokból az is kiderül, hogy a pincében egy több mint 80 m2-es leromlott állapotú légoltalmi pincét találtak. Ha már ott volt, az új tulajdonos az érvényben lévő előírásoknak megfelelő óvóhely kialakítása mellett döntött. Ez az úgynevezett életvédelmi létesítmény az idevágó szabályzatban definiáltaknak megfelelően rendelkezett zsilippel, amely az óvóhely belső tereit megóvja a külső térben keletkezett hatásoktól, és vészkijárattal is, amely az óvóhely elhagyását biztosítotja akkor, ha a bejárat megsérül, romosodik, vagy valami eltorlaszolja. A vészkijárat előírás szerint lehet alagutas, vagy aknás rendszerű – esetünkben ez utóbbiról lehetett szó, kiindulva a terviraton feltüntetett 1,54m2-es menekülőaknából. A tartózkodóterek előírása szerint egy főre fél négyzetméternyi terület kellett, hogy jusson, így a létesítmény 3 tartózkodója összesen 150 ember megóvására lehetett képes. A bunkerbe az épület belső udvaráról lehetett bejutni és végszükség esetén a 15-ös számú ház pincéje felé távozni.
Jókedvű adakozó
Idősebb Haggenmacher Henrik néhány hónap híján 90 évig élt. 1917-ben bekövetkezett halálára előre felkészült, még életében adott minden gyermekének 1 millió aranykoronát, végrendeletben rögzítette 30 milliós vagyonának sorsát, így ingatlanjainak tulajdonjogát is gyermekeire és leszármazottaira hagyta. A Harangszó újság 1917. december 2-ai számának tanúsága szerint az életében is jókedvű adakozóként ismert Haggenmacher mögött gyászoló családja sem maradt el, emlékére 50 ezer koronát ajánlottak fel a Protestáns Országos Árvaház javára.
Ha Haggenmacher neve nem is cseng ma ismerősen, a Vígszínház előtt elhaladva vessünk egy pillantást a két Szent István körúti épületre és emlékezzünk meg a svájci aranyemberről.
Fotó: Kis Ádám / Lechner Tudásközpont
